A Buddhista Kolostori Nevelés

A buddhizmus elterjedése és a kolostori nevelés

 

Fogadalmak:

A képzés első mozzanata, hogy a gyakorlók a kolostorba érkezésük után tíz fogadalmat tesznek, melyek betartását szigorúan megkövetelik a szerzetesek. Ezek a legsúlyosabbtól kezdve a következők:

-Tartózkodás bármilyen élőlény megölésétől. (Még egy szúnyognak vagy bogárnak sem onthatják ki az életét.)

 

-Tartózkodás a lopástól. (Ennél még szigorúbban értelmezve: tartózkodás minden dolog elvételétől, amit nem nekik adtak.)

 

-Tartózkodás mindenféle szexuális tevékenységtől.

 

-Tartózkodás hazugságok mondásától. (Szigorúan értelmezve minden olyan dolog kimondásától távol kell a gyerekeknek tartaniuk magukat, amely nem igaz vagy felesleges. Így a viccektől is.)

 

-Tartózkodás alkoholok és kábítószerek használatától és minden olyan anyagtól, amely meggondolatlanná, figyelmetlenné tesz.

(Ez az öt alapelv a kolostoron kívül élő személyek számára is mindennapi szabály, amelyre az emberek hetenként újabb fogadalmat tesznek.)

 

-Tartózkodás a délutáni evéstől.

 

-Tartózkodás a táncolástól, énekléstől, zenéléstől, mulatozástól, szépítőszerektől, parfümöktől.

 

-Tartózkodás a túlságosan magas és kényelmes ágyban való alvástól. (Ezért a gyerekek a földön matracokon alszanak.)

 

-Együttérzést mutatni minden élőlény iránt.

 

-Tartózkodás a pénz, arany- és ezüsttárgyak érintésétől, elfogadásától és kezelésétől.

 

„A katona a harcmezőn a feljebbjárója utasításait kell, hogy kövesse. A tanuló az elméjéből feltörő káros tudatállapotokkal küzd, s ha ebben a harcban győzni akar, követnie kell a tanára utasításait.”

A kolostori képzésben részt vevő tanárokat Sayadaw U Pandita, a kolostor vezető szerzetese választja ki. A tanárok kizárólag szerzetesek és apácák vagy olyan személyek, akik korábban hosszabb ideig éltek fogadalom alatt. A tudáson túl azonban még fontosabb elvárás a sokéves meditációs tapasztalat és a viselkedési tudatosság. Mint az előzőekben már kitértem rá, a meditáció magasabb szintjén a logikus gondolkodás mellett az intuitív tudásnak jut nagyobb szerep, amely elengedhetetlen a tanulókkal való egyéni bánásmód kialakításánál. Így képesek a tanárok ugyanazon vétség elkövetésénél mérlegelni, hogy az adott tanuló számára melyik reakció lenne a legmegfelelőbb. Intuitív képességüket és meditációs gyakorlatukat nap mint nap tudják használni a különböző helyzetekben.

Bölcsességük és tudati kontrolljuk olyan magas szintű, hogy sokszor szavak nélkül is tudnak a gyakorlókra hatni. Természetesen a tanulókat megtanítják arra, hogy nagyfokú tiszteletet mutassanak a tanárok iránt, de a kényszerítésnek itt nincs értelme, a tanulók nagyon is jól érzik, hogy adott tanár milyen mély szinten képes őket megérteni.

A tanárok nagy hangsúlyt fordítanak arra, hogy következetesen határozzák meg az elvárásokat, és következetesen viselkedjenek. A tanárok személyes énjüket amúgy is háttérbe szorították a szerzetesi élet választásával, így a mindennapokban sem mutatják ki szeszélyeiket, gyengeségeiket, akárcsak személyes vágyaikat. Az indulati kontrolljuk magas szintű. Már túljutottak azon, hogy a tanulók magatartási zavarait saját, személyes sérelmüknek fogják fel. Saját koncentráltságuk képessé teszi őket arra, hogy saját maguk és a környezetük számára – az előzőekben már említett módon – biztonságosan tudjanak viselkedni és tanítani.

Mindezen túl a tanárok pontosan tisztában vannak azzal, hogy a képzés nagyon sok lemondást követel a tanulóktól, fárasztó és megterhelő is lehet, így valódi elismeréssel fordulnak a gyakorlók felé.

 

A tizennegyedik század közepén már több mint húsz vitaközpont alakult Tibetben. Ugyanekkor alapították Tibet három legnagyobb kolostorát is: a Sera-t, Gandent és a Drepungot. Ebben az időszakban már leírták a vitatkozás és előadás módszertanát. A képzési anyagok struktúráját is eldöntötték, a bevezető tanulmányoktól a magasabb filozófiai ismeretekig.

Az öt magasrendű tanulmány a következő volt: logika avagy „a helyes észlelés foglalata” (Pramana-szamuccsaja), majd „a Felsőbbrendű Bölcsesség” (Pradnyaparamita), a középtan (Madhyamika), utána a bölcselet, a jelenségek tana (Abhidarmakosa), végül a szerzetesi rendszabályzat (Vinaya). Ez a struktúra olyan hatékonynak bizonyult a tanulás terén, amit előtte sohasem értek el. Ezt a tananyagot évente négyszer másfél hónapos időszakokban tanították. A másfél hónapos kurzusok fő célja a szentiratok megértése és vitája volt. Az új ismeretek elsajátítása csak másodlagos jelentőséggel bírt. A szünetekben készültek fel az új tananyagra és ekkor a vita került háttérbe. A szövegek megértése azon a szinten folyt, amelyet a tanulók intelligenciája megengedett.

A tudás alárendeltebb területeinek az orvoslást és a nyelvtani ismereteket, költészetet, verstant, nyelveket tartották.

Mindezen tanulmányok mellett a költészet, verstan, nyelvek tanítását nem engedélyezték a kolostorokban. Ezen tárgyakat csak a gese fokozat elérése után vehették fel a tanulók, magán tanár segítségével.

A tizennyolcadik században, a 7. Dalai Láma idejében nyitottak egy olyan kormányzati iskolát, ahol a szerzetesekből kormányzati hivatalnokokat képeztek. Itt a tanulók a tibeti írás kézírásos változatát, gyorsírást, folyóírást tanultak. A magasabban képzett tanulókat a szótárírásra, nyelvtani ismeretekre, költészetre és levélírásra oktatták. A kolostori képzésben az írás és olvasás elsajátítása háttérbe szorult, csak a technikáját értették meg a tanulók. Gyakran egy negyvenfős kolostorban csak ketten-hárman tudtak írni. A nyelvtani ismeretekkel és a szótárírás tudományával rendelkező tanulók száma elenyésző volt.

Oktatási rendszer jellemzői:

 

A kolostorokban a tanulási folyamat három fajtáját lehetett elkülöníteni. Az első típusú kolostorban a vallásos filozófiai tanulmányokat kellett először elsajátítani. Csak a gese vizsga után következhettek a nyelvi és más stúdiumok. Ez esetben a cél az elmélyülés biztosítása volt egy adott témában.

A második típus esetén a vallási szövegek tanulmányozása közben, azzal párhuzamosan tanulták a nyelvtani és más tudományokat abban az időszakban, amikor a szemeszterek között szüneteket tartottak. Ily módon mintegy tíz év alatt sok tanuló vált tudóssá a szútrák, a tantra és más tudományágak területén. Ezek a tanulók mind az előadás, mind a vitatkozás és a szövegalkotás terén képzettekké váltak.

A harmadik esetben a fő öt tantárgy mellett a kolostor elkülönült házaiban oktatták az orvostudományt és az asztrológiát. Azoknak a tanulóknak adtak lehetőséget az orvosi, asztrológiai, asztronómiai, nyelvi és nyelvtani ismeretek elsajátítására, akik nem tudták megfelelő szinten követni a filozófiai szövegek tanulmányozását.

A kolostorban egy tanórán sincsenek székek meg asztalok, hanem a földre ülnek a tanítványok, a tanár pedig egy kisebb fajta emelvényen ül és leteszi a szöveget egy asztalkára. Minden óra úgy kezdődik, hogy a tanítványok háromszor leborulnak a mester előtt.

Dél-Indiában vannak olyan kolostorok, ahol a szerzetesek maguk termelik meg az élelmet, vannak földjeik, és azokon dolgoznak. Egyes kolostorokban tanulnak művészeteket, például képet festeni.

Háromféle kolostor van ugyanis Tibetben. Az egyik fajtában csak buddhista filozófiát tanulnak a szerzetesek, szertartásokat nem. Vannak bizonyos szertartások, de ezek tanítására nem fektetnek hangsúlyt. A második fajta kolostorban szinte csak szertartásokat tanulnak, ide tartozik a mandala vagy a festmények (thangkák) és a különböző felajánlások elkészítése. Ezek a kolostorok inkább a rituálékkal foglalkoznak. A harmadik típusú kolostorban mindkét tevékenységforma megtalálható. A hagyományos kolostorokban egyáltalán nem tanítanak sem jógát, sem iparművészeteket.

A kolostorok egy fajtája olyan filozófiai iskola volt, amely hagyományok feletti, tehát mind a négy nagy tibeti irányzat követői mehettek oda tanulni.

Hat tanítási nap volt egy héten. Mindennap volt egy 90 perces óra délelőtt, egy 90 perces vitadélután és egy 90 perces vita este. Eközben meg kellett tanulni a következő évek témáinak (a Pradnyápáramita és a Madhyamika) az alapszövegeit. Ezek megtanulására körülbelül kilenc hónapra volt szükség. Tibeti imákat is tanultak, amelyeket könyv nélkül kellett a későbbiekben elmondani. Naponta két órát töltöttek a memorizálással, négy-öt versszakot tudtak így megtanulni, tehát gyakorlatilag az egész napot igénybe vette a tanulás és a memorizálás, sőt még a szabadnapot is.

Az első évben tehát bemagolták a kérdés-felelet jellegű szövegeket oly módon, hogy a tanár elmondta, azután elismételték és a végén megtanulták fejből az egészet. Kettős haszna volt, hogy kívülről megtanulták a szövegeket. Először is megismerték a vitának a stílusát, ugyanis a buddhista filozófiát később viták keretében sajátították el. Ennek pedig meghatározott a formája, egy bizonyosfajta mondatszerkezet. Tehát nemcsak egyszerűen vitatkoztak, ahogyan a hétköznapi ember az utcán vitatkozik, hanem ezeken a szövegeken keresztül megtanulták a kérdezés és a válaszolás módját.

Másodszor pedig az volt a memorizálás haszna, hogy rengeteg definíciót bemagoltak, így fejből tudták azokat az alapvető kifejezéseket és pontos jelentésüket, amelyek szerepeltek a szövegekben.

Az alapszövegek megtanulása csak szorgalmi feladat volt, csak ajánlották a tanulóknak, nem is kérdezték ki őket évközben. Ez régi bevált módszer a kolostorokban. Amikor megtanulták az egészet, elmentek a tanító házába, elmondták egyszerre a szövegeket, és kaptak egy kis gyümölcsöt jutalomképpen. A szövegek megtanulása ezen a szinten még teljesen értelmetlen a számukra, mert a szövegeket nem lehet megérteni a kommentárok nélkül, tehát úgy érezték magukat, mint aki bemagolja a kémiaképleteket, és fogalma sincs az egésznek a jelentéséről. Kezdetben ezek teljesen értelmetlen verseknek tűntek, csak később derült ki, hogy milyen hasznos volt, hogy megtanulták, mert a következő évben kezdték megismerni ezeket a témákat, és az egész ott volt a fejükben. Mikor a vitákon megkérdezték, hogy mit mond a szöveg egy témáról, akkor rögtön tudták mondani fejből. A vitákon ugyanis nem lehet a könyveket lapozgatni vagy belenézni, hanem a tanuló, ha megtanulta, mondja, ha nem, akkor nem mondja.

Hetente egyszer volt egy közös vita, ahol két tanulónak kellett megvédenie valamilyen álláspontot, a többiek pedig kérdezték őket. Másféle viták kisebb, három-négy fős csoportban zajlottak. Akinek meg kellett védenie valamilyen nézetet, annak a filozófiai rendszernek a keretén belül kellett maradnia, amit védelmezett. Azoknak viszont, akik kérdeztek, nem kellett feltétlenül igazodniuk semmilyen filozófiai nézethez, hanem bármilyen szempontból feltehették a kérdéseket.

A vita nem arról szól, hogy megtámadjuk egymás nézeteit, hanem egyfajta filozófiai beszélgetés, amelynek az a célja, hogy tisztázódjanak a filozófiai elképzelések. Tehát ha valaki védelmezi a másik álláspontját, akkor mind az ő számára, mind a kérdező számára derüljön ki az, hogy mi a véleménye. Nem az a fontos, hogy amit válaszol a válaszoló, tényleg igaz-e vagy helyes-e, hanem az, hogy amit állít, azt miként tudja megvédeni, hogyan tudja bebizonyítani úgy, hogy legyen megfelelő logikai háttere, tehát hogy a válasza koherens legyen. A témákat a kérdezők választják ki, és amikor elkezdik a vitát, akkor mindig megkérdezik a válaszolót, hogy milyen forrásokat tud idézni a témával kapcsolatban. Ekkor az illetőnek fejből kell idéznie azokat a szövegeket, amelyeket ismer. Nagyon fontos tehát, hogy minden témának legyen valamilyen forrása, amire a válasz épül, nem lehet puszta kitalálás maga a téma.

A heti közös vitákon kívül minden hónapban volt egy nagy vita, amikor az összes osztály egybegyűlt. Ekkor a vita reggel nyolckor kezdődött és éjfél után kettő-három óráig tartott egyfolytában. A rá következő nap mindig a legboldogabb nap volt, mert szünet következett. Akkor mindenféle játékot játszottak, röplabdáztak. Ezek a nagyobb viták mindig a hónap 20. napja körül kezdődtek. A további napok egy kicsit lazábban folytak, akkor már nem tartottak annyi vitát, inkább csak szövegeket olvastak és memorizáltak.

 

A tibeti szövegek szerint a megértésnek különböző fokozatai, szintjei vannak. Az első szint az, amelyik pusztán hallomásból származik. Az a fajta megértés, amit az ember úgy szerez, hogy olvas, vagy pedig eljár az órákra és meghallgatja a tanítót. Ez csak az első, általános szintje a megértésnek. Az előadások meghallgatásával a megértés alapszintje jön létre, és ezt használja fel később, amikor maga, otthon tanulmányozza a szövegeket.

Nagyon fontos, hogy az ember ne csak olvassa a szövegeket, hanem hallja is azokat a tanítótól, mert akkor jobban megérti, mintha maga olvasná. Azért is fontos a szóbeli tanítás, mert akkor az ember egy hagyomány tanítását kapja. Az, amit megtanul, évszázadokkal korábbra tekint vissza egy megszakítatlan, töretlen hagyományláncon keresztül. Ennek a hagyományláncolatnak nagy fontosságot tulajdonítanak a buddhizmusban. Attól függetlenül, hogy az ember mennyire okos vagy buta, mindenképpen sokat számít az, hogy szóbeli tanulásláncolaton keresztül kapja meg a tanítást. Ezek a hagyományláncolatok áldást hordoznak magukban, valamiféle energiát tartalmaznak. A szóbeli átadás sok esetben egyszerűen abból áll, hogy a tanár felolvassa a szútrának a szövegét, és hogyha a szöveg hosszú, akkor ez akár hetekig vagy hónapokig is eltarthat.

A tanítás meghallgatásával a szerzeteshallgatók beavatottakká válnak. A kommentárral ellátott átadás esetén bizonyos életkort el kell érni ahhoz, hogy meg lehessen kapni.

A megértés első szintje volt a szövegek meghallgatása.

A megértés második szintje a gondolkodás, ugyanis a buddhista filozófia nem elégszik meg azzal, hogy a tanuló egyszerűen elfogadjon valamilyen magyarázatot. Nem elég pusztán elhinnünk valaki másnak azt, amit mondott, tehát mondjuk Buddhának vagy más tanítónak, hanem arról személyesen meg kell győződni, és ennek érdekében logikai módszerekkel, érveléssel ki kell elemezni, végére kell járni a dolognak. Ezért elvárják, hogy az ember gondolkodjon, így az órák közben fel lehet tenni a tanárnak kérdéseket.

Az órákon a gondolkodásra serkentésnek az a módszere, hogy vitákat tartanak a tanár és a diákok között. Ez a módszer a megértést segíti. Nagyon nyitott légkörűek ezek a tanórák, arra van szükség, hogy nyitott tudattal történjen a befogadás. Néha, ha éppen nincs semmiféle kérdés, a tanár egyfolytában magyaráz, de ha bármilyen kétség felmerül valakiben, akkor azt megkérdezi, és arról vitáznak. Olykor az is előfordul, hogy a tanár visszakérdez, tehát nagyon szabad szellemi légkörben folynak ezek az órák. Azt hiszem, hogy a buddhizmusnak a különlegessége, hogy még a vallási kérdésekben sem szab határokat, hanem teljesen szabadon lehet kérdést felvetni bármilyen problémával kapcsolatban.

A tanuló önmaga megvizsgálja és elemzi mindazt, amit megtanult vagy hallott. Ennek az a következménye, hogy rengeteg kétség, megoldandó probléma merül fel. Az a kérdés, hogyan lehet ezeket feloldani, hogyan lehet a kétségekre választ találni. A kétségek természetszerűleg merülnek fel, az ember természetéből fakadnak. Többféleképpen lehet ezeket a kétségeket megszüntetni. Az egyik módszer az, hogy az órákon kérdéseket fogalmaznak meg. A második az, hogy mindennap tartanak vitaköröket. A harmadik módszert úgy hívják, hogy analitikus meditáció. Ez abból áll, hogy az ember önmaga próbálja a kétségeit eloszlatni, a kérdéseire választ kapni. Újra és újra elgondolkodik a kérdéseken és hozzáolvas, vagy pedig ugyanazt a szöveget újra és újra elolvassa, és így próbálja megtalálni a választ.

A második szinten, a gondolkodás szintjén, a tanuló rengeteg új meglátásra tesz szert, egy csomó minden felgyülemlik benne, de ez még mindig nem elég, mert ahhoz, hogy a tudása igazán megszilárduljon, ahhoz összpontosítani is kell, ezért a harmadik szintet is gyakorolni kell. Ez az úgynevezett összpontosító meditáció, amit szamádhinak is neveznek. Ez az összpontosító meditáció a koncentrációt segíti, és ez azért fontos, mert hogyha jó az összpontosító képesség, akkor a bölcsesség is fejlődik.

Ez azonban még mindig nem elég, mert ha meg is van az emberben az összpontosítás és a bölcsesség képessége, még mindig nem biztos, hogy jó úton halad. Ennek elérése érdekében, ki kell egészíteni a gyakorlást a negyedik szinten bizonyos erkölcsi, etikai jellegű gyakorlatokkal, amit a buddhizmusban úgy fejeznek ki, hogy erényeket kell gyakorolni. Csak az erénygyakorlás szavatolja azt, hogy az embernek a megértése fejlődjék.

Egyrészt vallásos jellegű cselekedetek, mint például a leborulások a Buddha-ábrázolás vagy szobor előtt, vallásos szövegeknek a felmondása, fölajánlások vagy a hat páramiták közül az első négynek a gyakorlása, melyek az adakozás; az önfegyelem, tehát az erkölcsi szabályoknak a betartása; a türelem, tehát a nehézségek elviselése és a kitartás, tehát az erőfeszítésnek a gyakorlása. Csak ezeknek a végzése garantálja azt, hogy az embernél a megértés és az összpontosítás helyes úton halad.

A változáshoz a legfontosabb a kitartás. Az eredmény attól függ, hogy az ember mennyi erőt fektet be. Az erőfeszítés, a kitartás folyamatosságát nagyon fontosnak tekintik. A buddhista filozófia alapvető szemlélete értelmében semmi sem állandó, minden változik, úgyhogy mindenfajta változás, mindenfajta átalakulás lehetséges. Ezt tükrözi Congkapának az a kijelentése, hogy ha elegendő kitartás és erőfeszítés van benned, akkor még az olyan dolgokat is elérheted, amelyekre most még nem is gondolsz, amelyekről még el sem tudod képzelni, hogy akár száz év múlva megszerezheted. Az állandó kitartás képes rá, hogy a dolgokat megváltoztassa.

 

A filozófia a motivációra, oktatásra és a fegyelemre vonatkozott. A helyes motiváció nem jelenik meg magától, hanem fegyelem útján lehet előidézni. Ha valakinek a motivációja megfelelően szabályozott, azután várható csak, hogy a jó gondolatok természetesen jelenjenek meg. A megfelelő motiváltság és fegyelem elengedhetetlen a jól képzettség eléréséhez. Ráadásul, még ha valaki jó képzésben részesült, de a szándéka és a fegyelmezettsége nem megfelelő, még károsabb tetteket hajt majd végre önmaga és mások ellen.

A tanulók megértésének fejlődését az oktatók három alapmódszer segítségével érték el. Az első esetben a magasabb szinten álló tanár szavanként értelmezi a szöveget.  A második esetben a tanár a témát gyakorlati példákon és ábrákon keresztül magyarázza el. A harmadik módszer esetében a tanár a saját gyakorlati tapasztalatain keresztül vezeti a tanulókat, amíg a saját tapasztalataik nem fejlődnek ki. Ez a három gyakorlat nagyban kapcsolódik egymáshoz és a tanulók igényei döntik el a használatukat.

 

A buddhizmus szerint azt a személyt nevezhetjük tanárnak, aki levetkezte már a test, beszéd és tudat csatornáin keresztül ható tisztátalan hatásokat és az erényes cselekedeteket gyakorolja.

Az utolsó századig nem volt külön tanárképzés, hanem a kezdő diákokat általában egy idősebb tanítvány kezdi el oktatni. Így az alacsonyabb osztályba járók először mindig egy magasabb osztályba járótól tanulnak. Általában a jobb tanulók szoktak kezdőket vagy náluk fiatalabbakat tanítani. Ez a fajta tanárképzés a megszokáson alapszik.

A jobb tanulók tanárrá válhatnak. Tanár nem úgy lesz valakiből, hogy saját maga tanár akar lenni, hanem a fiatalabb tanítványok választják maguknak. Hogyha az idősebb tanuló elfogadja a felkérést, akkor taníthatja az őt felkérőket. Senki nem dönti el, hogy egy tanulónak tanítania kell. Ez egy spontán szerveződés, bár ezenkívül természetesen vannak a kolostorban olyan tanárok, akiket a kolostor alkalmaz, vagy tanítónak tekint. Ők már idősebb szerzetesek, akik elvégezték vagy befejezték a tanulmányaikat, de nincs arra idejük, hogy mindenkivel foglalkozzanak.

A tanároknak meghatározott jellemvonásokkal kell rendelkezniük a tibeti tradíció szerint. A tanároknak maguknak kell megvizsgálniuk, hogy rendelkeznek-e a meghatározott képességekkel és jellemvonásokkal. Akiket még nem találtak minden jellemzőben megfelelőnek, tovább kellett gyakorolniuk szorgalmasan.

A tanárok számára kötelező tizenegy erény a következő:

 

A test és a beszéd rossz szokásait el kell hagyniuk és tiszta viselkedést szükséges kialakítaniuk. A tanulók ugyanis a tanáriktól nyernek példát, amelynek megfelelőnek kell lennie a tanulók fejlődése szempontjából.

 

A káros gondolatokat, a féltékenységet, a ragaszkodást, a haragot, a lustaságot, a nemtörődömséget mind le kell vetkőznie a tanárnak. Ezeknek ugyanis olyan következményeik vannak, amelyek szennyezik a tudat tisztaságát.

 

Ez esetben a tanárnak nagyobb gondot kell fordítania a tanulók jóllétére, mint a sajátjára. Az a tanár, aki a saját fontosságával van elfoglalva, nem képes a tanulók problémáit tisztán látni.

 

Ha a tanár magasabban képzett, a tanulókra ez ösztönzően hat, míg ha ugyanolyan szinten áll, a tanulók egyhelyben toporognak. Ha a tanár képzettségi szintje alacsonyabb a tanulókénál, akkor a tanulók tudása még rongálódhat is vagy elveszhet.

 

A szorgalmas tanár nem akar jó hírnévre szert tenni oly módon, hogy kérkedik a tanulóinak számával, vagy a szöveggel, amit tanít. A szorgalmas tanár képes befejezni a tananyagot, amit egyszer elkezdett. Ez jó példával szolgál a tanulók munkafegyelmére és szorgalmára is.

 

Ez esetben a tanár több, különböző szöveget is olvas az anyag megértése érdekében, ugyanakkor bizonyos szövegeket újra ismétel, ugyanazt a témát különböző tanároktól is tanulja és még más tanulókkal is megbeszéli. Ez a tanulás négy alappillére és a megértés alapja.

 

Ez a témának olyan mértékű megértése, amely során már nincs helye a kétségeknek.

 

A tanárnak képesnek kell lenni a témát könnyedén előadnia, példákkal illusztrálva. Annak érekében, hogy a tanulókat felrázza a tudatlanság álmából, történeteket kell mesélnie, kétségeket és kérdéseket kell ébresztenie, hogy a tanulók tudatának ajtaját megnyissa. A szövegnek könnyen érthetőnek kell lennie, megfelelő gyorságon kell folynia, telve szeretettel és együttérzéssel. Legyen humor is időszakonként, hogy a tanulók a nevetés közben felfrissüljenek.

 

Az egyik fontos elvárás a tanárral szemben, hogy legyen együtt érző részvéttel a tanulók iránt. Úgy oldja meg a tanulók problémáit, mint ahogy egy jó szülő gondoskodik a gyermekéről.

 

Bár a tanulóknak sok ismétlésre van szükségük, a tanár ne veszítse el a kedvét a tanítás iránt. Addig kell a tanulókat tanítani, amíg meg nem értik az anyagot.

 

Ahhoz, hogy a tanítás hatásos legyen, meg kell találni a megfelelő időt. Nem előtte és nem utána kell tanítani, hanem amikor a tanulónak szüksége van rá, mivel ellenkező esetben elveszíti hatásosságát. A nem megfelelő időben adott tanács nem segíti a tanulót.

A nagy kolostorokban külön a gyermekek gondozását végző szerzeteseket választottak, akik személyesen segítették a gyerekeket a tanulásban és a viselkedési szabályok betartásában, szükségleteik kielégítésében. Ezek a segítő tanárok gondoskodtak arról, hogy a tanulók figyelmét ne vonja el semmilyen zavaró mozzanat a tanulástól. Ezek a tanárok nagy figyelmet fordítottak a gyermekek személyiségének és karaktervonásaik fejlesztésnek.

Ezek a segítő tanárok kerestek képző tanárokat a tanulók számára.

 

 

Forrás; Kamala Buddhista Egyházközösség.

www.kamala.hu