A buddhizmus Koreából érkezett Japánba a Kr. u. 6. században,s a kínai példát követve, egy emberöltő leforgása alattállamvallássá lett. Az ősi japán vallási hiedelemrendszer, a sintó híveit azonban nehéz volt megtéríteni. Végül azonban a két vallás összeolvadásával a 8. századra már ez is megtörténhetett. Az uralkodói fővárosokban, Narában és Kiotóban a buddhista tevékenység két nagy korszaka követte egymást. Mivel mindkét város Kínából vette át művészetét, a kínai gondolati iskolák is átkerültek Japánba, s jelentős
hatást fejtettek ki. A 8. és a 12. század között négy nagy buddhista iskola alakult ki. A tendai a kínai tientaj
mintájára épült, s tantételei a híres Lótusz-szútrán alapultak. Minden ember megváltását hirdette, s emellett
szigorú fegyelmi előírásokat rótt a szerzetesekre.
Később összeolvadt más irányzatokkal és harcos, katonai szektává vált. A singon iskolát Kúkai, egy narai arisztokrata alapította, akit Kínában avattak be egy titkos, a mester és tanítvány közvetlen kapcsolatára épülő ezoterikus rendszer, a mantrajána ismeretébe. A 12. századig a tendai mellett ez volt a legjelentősebb buddhista iskola Japánban. A kínai és japán mantra iskolák az indiai tantrára vezethetők vissza, mely szerint a végső igazságot a test, a beszéd és a tudat „három titokzatosságán” keresztül lehet megismerni.
A mantrák (misztikus szótagok) ismételgetésével, a mandalákra (szent ábrákra) való összpontosítással és mudrákkal (rituális kéztartásokkal) elérhető a megvilágosodás.
A tiszta föld iskola, szintén kínai mintára, a 12-13. században eresztett gyökeret Japánban, és Amida (Amitábha) buddha tiszteletét állította középpontjába.
A zen a kínai csan iskola leszármazottja, amely Kr. u. 12. században érkezett Japánba. A meditáció szükségességét hirdető tanítás elsősorban a kamakura harcosi kaszt tagjai, a szamurájok körében lelt támogatásra, akik a zen módszereit az összpontosítás tökéletesítésére használták. Gyakorlatai során
a harcos megtanulta az én-ről és szándékairól megfeledkezve kiüresíteni önmagát, és ezzel elsajátította, hogyan kell a halál árnyékában gondolkodás nélkül cselekedni. A rinzai zen a kínai eredetű kóanokra (talányos mondásokra) helyezte a hangsúlyt, melyeknek tanulmányozása az egyre mélyülő tapasztalatok során elvezeti a tanítványt a hirtelen megvilágosodáshoz (szatori). Ehhez szakítania kell
gondolataival, s szinte a kimerülésig kell koncentrálnia a sokszor teljesen értelmetlennek tűnő találós kérdésekre, hogy kitárja önmagát a valóság előtt, mely szavakban nem kifejezhető. A szotó zen alapítója Dógen, szintén Kínában tanult a 13. században. Más iskoláknál sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hétköznapi cselekedetekre s azt tanítja, hogy a gyakorlás maga a megvilágosodás. A zen lényege az egyszerű, szertartásoktól mentes meditáció. Bár a tudás spontán módon, magától jelentkezik s nem kívülről jön, a gyakorló csak akkor érheti el, ha aláveti magát egy nagy tudású mester utasításainak. A zen - mint a buddhizmus többi iskolája - nagy fellendülést hozott a művészetben is. Többek között nagy hatással volt a költészetre, a drámára, a kerámiára, a kalligráfiára és a festészetre és a művészetek sorába emelte a kertészetet, a virágkötést, az íjászatot, a vívást és a teaszertartást is.
A 19. századra a buddhizmus és a sintó formailag elvált, és a buddhizmus valamelyest veszített népszerűségéből. Az államvallás, a sintoizmus, az istenként tisztelt uralkodóval az élén az 1930-as években élte virágkorát. Amikor azonban 1945-ben a császárt megfosztották hatalmától, a buddhizmus újra fejlődésnek indult.
Forrás;vallásfórum.hu
