Kínai buddhizmus

A buddhizmus Kr. u. 50 körül jelent meg Kínában.

Az elkövetkező száz év során Indiából és Közép-Ázsiából buddhista szerzetesek érkeztek és telepedtek meg itt. Ez az időszak a Han-dinasztia hanyatló korszaka volt, amikor a társadalmi, gazdasági és politikai válság jó termőtalaja volt az újvallásnak.

A későbbiekben a kínai buddhizmus sokfelé és eltérő módon fejlődött. Azok a kínai hívők, akik korábban a

skolasztikus és konfuciánus eszmék felé hajlottak, közelebb érezték magukhoz a hínajána iskolát, míg az inkább megérzéseken alapuló, nem szertartásos taoista követők számára nagyobb vonzerőt jelentett a mahájána. Ez utóbbiak közé tartozott a tientaj iskola, mely a dél-kínai „Mennyei Terasz” nevű hegyről kapta a nevét. A szintén mahájána eszmeiséget valló hua-jen („virágfüzér”) iskola valamivel később alakult

ki Észak-Kínában. Mind a tientaj, mind a virágfüzér iskola támogatói az értelmiség köréből kerültek ki, s mindkét iskola a meditációt és a filozófiai elmélyülést tartotta fontosnak. A tiszta föld vallásos buddhista szekta ezzel szemben az újraszületések sorából való megszabadulást az istenné magasztosított Buddhában való hit segítségével ígéri. A mahájána követői végtelen számú világ létezését tételezik fel, melyek mindegyikében élnek buddhák és bódhiszattvák. Ha a hívő hozzájuk imádkozik, akkor a következő életében az ő világukban

születhet újra, ahonnan azután már könnyen elérheti a végső megvilágosodást.

A csan iskola meditációs irányzat, amely tagadja az imák és a szertartások fontosságát, sőt még a szövegek

tanulmányozásának az értelmét is megkérdőjelezi. A csan a nagy Tang-dinasztia (Kr. u. 618-907) uralkodásának kezdetén, a nyugodt virágzás idején indult fejlődésnek. Vezetői a pátriárkák voltak, akik közül az első, egy Bódhidharma nevű indiai szerzetes, 520 kürül érkezett Dél-Kínába. A déli udvar azonban barátságtalanul fogadta, mire ő északra ment, de mielőtt tanítani kezdett volna, kilenc éven át ült nyitott

szemmel egy falnak fordulva. A csan küldetése az volt, hogy a konvencionális gondolkodást és a másodkézből vett tudást félretéve a buddhaság, a dharma és a megvilágosodás élménye személyes tapasztalat során nyerjék vissza eredeti jelentésüket.

A buddhizmus soha nem tűnt el egészen Kínából, az elmúlt ötszáz év azonban a főbb iskolák összeolvadásának lehetett tanúja. A buddhista iskolákból, a taoizmusból és a konfuciánus hagyományból kialakult szinkretikus vallás hódított tért. A 20. században ezeket az irányzatokat eltiporták a nyugati eszmék és a kínai kommunizmus. Tajvanon, Hongkongban és Szingapúrban azonban ma is virágzik a buddhizmus, és manapság kezd új életre kelni a Kínai Népköztársaságban is.

                 

 

Forrás; vallásfórum.hu