A buddhizmus a Kr. u. 7. században jutott el Tibetbe, ahol a császárkor alatt jelentős központi támogatással működött. A Tibeti Birodalom ekkoriban magába foglalta Belső-Ázsia nagy részét is, és állandó harcban állt Kínával.
A szerzetesi közösség és az azt pártoló nemesség támogatást jelentett az uralkodónak a régi tibeti vallás, a bön befolyásos híveivel szemben. A tant elsősorban indiai és közép-ázsiai szerzetesek hirdették Tibetben, és az ő közreműködésükkel fordították le a mahájána szent iratait. A késő-indiai, skolasztikus irányzat azonban kis népszerűségre számíthatott az egyszerű nép körében, akik inkább a mágikus létszemlélethez vonzódtak. Az ő
igényüket elégítették ki a tantrikus tanok, amelyet indiai jógik (tantrikus gyakorlók) közvetítettek. Leghíresebb
képviselőjük Padmaszambhava volt, aki a legenda szerint megtérítette Tibet régi, hagyományos isteneit és démonait.
A 8. században az ő segítségével alapították meg Tibet első kolostorát, a Szamjét, ahol még ugyanebben a században nagy vitát rendeztek a fokozatos ösvényt hirdető indiai, és a hirtelen megvilágosodást tanító kínai tanítók között. Miután e vetélkedőt az indiai fél nyerte meg, ez az irányzat vált államvallássá. A 9. században megbukott a központi hatalom és az ország anarchiába süllyedt. A buddhizmus csak a 11. században éledt újjá, amikor új tanítók érkeztek Indiából, és megkezdődött a tan terjesztésének második korszaka. A 11-12. században alakultak ki az új rendek, amelyek közül három vált igazán jelentőssé: a kadampa (a későbbi gelukpa elődje), a szakjapa és a kagyüdpa. A korábbi, császárkori hagyomány hívei eközben tudatosan
elhatárolódtak az új irányzatoktól, és a nyingmapa („régi rend”) nevet vették fel. A kagyüdpa rend alakította ki a tulku-lámák („reinkarnálódott vallási vezetők”) intézményét, amelyet később a többi rend is átvett. Tibetben a kolostorok nemcsak szellemi, de világi hatalommal is bírtak, és sokszor idegen (mongol, kínai, mandzsu) segítséget vettek igénybe befolyásuk növeléséhez. Így időről időre más és más iskola ragadta magához a vezető szerepet. E harcból végül a 16. században a Congkapa által alapított gelukpa-rend került ki győztesen, amelynek vezető személyiségei, a dalai lámák, egészen az ország 20. században bekövetkezett kínai megszállásáig egyben Tibet politikai vezetői is voltak.
A tibeti iskolák hasonlítanak egymáshoz abból a szempontból, hogy valamennyien a különböző indiai buddhista irányzatok szinkretikus egységét képviselik, s kivétel nélkül a tantrát tartják a hagyomány betetőződésének. A tantra ezoterikus módszerei mindannyiuk szerint gyors utat kínálnak a megvilágosodás eléréséhez, ám minden iskola más és más tanítási hagyományt (avagy „láncolatot”) képvisel. Ebből
adódnak a köztük levő különbségek, amelyeket napjainkban - főleg nyugati követőik - gyakran eltúloznak. Napjainkban a buddhizmus Tibetben a kínai megszállás, kulturális elnyomás és népirtás következtében végveszélybe került, ám a külföldre menekült lámák (tantrikus mesterek) - élükön az Indiában élő XIV. Dalai Lámával - azóta világszerte széles támogatói réteget szereztek önmaguk és a tibeti vallás számára.
Írta: Agócs Tamás
Forrás; www.vallásfórum.hu
Felhasznált irodalom:
Tom Lowenstein: Buddha látomása (fordította Sárközi Alice),
Magyar Könyvklub - Helikon Kiadó, 1997
